TEGNAP TANULTAM. (Klári bejegyzése)

Argentina tele van nagyon érdekes, néha vidám, sokszor szomorú, szörnyű legendákkal, melyek beépültek a mindennapjaikba.

Ezek közül kettőt ismertünk meg a mai napon. Feri már leirta, hogy egy Cordobai kitérő után dél felé indultunk,

a 40 fokos hőséget enyhiteni egy kis fürdéssel. Féluton jártunk, mikor Fernandó egy út széli árnyékos fa alatt megállt egy pihenőre, mert felforrt a hűtővíz. Miután a hatalmas eukaliptuszfák meghámozásába beleuntunk, Dóri észrevett a túloldalon valamit. Én először azt hittem, hogy a szép nagy fák alatt összehordtak egy csomó szemetet, de ahogy közelebb értünk, észrevettem, hogy piros szalagok, zászlócskák, övek, gyöngyök között egy kis kegyhely áll, az oltáron apró, piros ruhába öltöztetett katonafigurával. Ő az egyik legendás szent, a Gauchito Gil, az argentin Robin Hood. 1840-ben született, egyszerű parasztember volt, a falubeliek nagyon szerették, mert támogatta a szegényeket, mindenkinek segitett. Amikor besorozták a hadseregbe, és Paraguay ellen indultak területfoglalás címén, egy idő után észrevette, hogy ez egy őrült,

igazságtalan háború, és dezertált. Elfogták, a parancsnoka fel akarta akasztani, ő kegyelmet kért, és azt mondta, ha mégis felakasztják, aznap a parancsnok két levelet fog kapni. Az egyik az ő ártatlanságát bizonyitja, a másikban pedig az lesz, hogy a fia halálos beteg. De ha hozzá fog imádkozni, akkor meggyógyul. Szóról szóra ez történt, így aztán ő lett az első, aki Gauchitohoz imádkozott, és a fia meggyógyult. Így kezdődött ez a kultusz. Az utak mellett szerte Argentinában találni ilyen kegyhelyeket. Láttuk, ahogy lelassít az autó, kiugrik belőle valaki, elővesz egy kis piros szalagot, felköti egy ágra, levesz egy másikat,

imádkozik egyet, és továbbáll. Ha ezt a szalagot ráköti a csuklójára, vagy bárhová a testén, addig hordja, amig le nem szakad róla. Addig védve van minden rossz ellen. Ha elszakad, kezdődik elölről az egész.

Gauchito naiv, népi ábrázolása.
Ezt találtuk az út szélén.
A piacokon kapható kis műanyag Gauchito figurákat tesznek a kis piros házikóba.
Mivel nem volt nálunk piros szalag, illetlenség lett volna leszedni egyet.
Ez egy másik szentély, egy másik úton.

A másik ilyen szörnyűséges, de szép legendát a következő fa alatt mesélte el Dóri. Ez a hely aztán tényleg úgy nézett ki, mint egy szemétkupac. A fa alatt lévő pici fehér szentélyt szinte teljesen beboritották a műanyag flakonok. Az érdekes csak az volt, hogy nem üresen, hanem mindegyik szinültig tele volt vízzel. Ez a Difunta Correa legendája. Ő egy parasztasszony volt az 1850-es években, a férjét elvitték katonának, de ő féltette, mert tudta, hogy az ember nagyon beteg. Igy aztán a pici, alig pár hónapos csecsemőjével elindult a sereg után, hogy beszéljen a parancsnokkal. Mivel nő létére nem tudott velük lépést tartani, egy sivatagban lemaradt, elfogyott a magával vitt kevéske élelem és víz, leült egy fa alá, és szomjanhalt. Amikor rátaláltak a gyermeke még élt, mert teje még a halála után is táplálta a picit. Így kezdődött az ő legendája. Az emberek kegyhelyeket állitottak, ahova százszámra hordják a vizespalackokat. Aki egyet letesz, elvisz egy másikat, és azt szenteltvizként kezelik.

Ezt néztem először szeméthalomnak.

Elég horrorisztikus látvány a sok kis halott anya, mellén a csecsemővel.

Ez egy másik emlékmű, egy másik fa alatt.

A következő szentet teljesen véletlenül vettük észre. Amikor Villa la Bolsa nevű kis üdülővároska folyójában, a Rio Anisacaté-ben végre kiengedtük a 100 fokos gőzt a fejünkből, Ferivel sétát tettünk a környéken. Mindenfelé strandolók, családok a fűben, vízben, nagy evészetek, teázások, egy hatalmas sziklában elrejtve egy kőbevésett oltárszerűség, alá fekete festékkel odaírva, hogy San Expedito. Mindenesetre elraktároztuk, bár fogalmunk sem volt, hogy a benne lévő római légionáriusra emlékeztető figura vajon mit is jelent. Itthon aztán utánanéztünk. Ő az a szent, aki a lehetetlen kéréseket teljesiti, ha valami nagyon kilátástalan, és ott már csak a csoda segithet, na akkor imádkoznak hozzá az emberek.

Története pedig a következő: ő a római hadsereg egyik légionárius parancsnoka volt, feladata, hogy kelet felől védje a Birodalmat. Amikor elhatározta, hogy áttér a keresztény hitre, leszállt elé egy varjú, és elkezdett károgni: "cras, cras, cras" ami latinul azt jelenti: "holnap" Ő eltaposta a varjút, és azt mondta: "hoy" vagyis "ma" tér meg. Áttérése után az egész légió keresztény lett, erre Diocletianus császár úgy bedühödött, hogy kivégeztette őt.

Európa szerte templomok védőszentje. Talpa alatt a varjú a "holnap" felirattal, kezében a kereszt, a "ma" felirattal.

Ez a strandon lévő kegyhely távolról.......

-.....................és közelről.

Ez egy sokkal díszesebb, valami jobb helyen.Európai szemmel borzasztó giccsparádénak tűnik az út menti sziklafalba vájt, betonalapzatú oltárszerűség, benne a sok műanyag figurával, művirággal, piros festékkel nyakonöntve.

De hogy igenis élő hagyományról van szó, azt onnan tudjuk, hogy a folyó melletti fürdőzők közül kivált egy vélhetően nagymama és nagypapa, egy pici lány unokával, odamentek a kis oltárhoz, felemelték a picit, aki megcsókolta a figurát, és keresztet vetett. Pedig neki még biztos nincsenek kilátástalan, megoldhatatlan problémái.